A cementált karbid gömbök, közismert nevén volfrám-karbid gömbök, gömb alakú anyagból készült termékek, amelyeket mikron{0}}méretű fém-karbid porok, például volfrámkarbid (WC) és titán-karbid (TiC) kötőanyagokkal, például kobalttal, nikkelporral vagy fémmólibdénporon keresztül történő szinterelésével állítanak elő. A cementált karbid gömbök elsősorban volfrám-karbidból (WC) és kötőanyagokból (például kobaltból (Co) vagy nikkelből (Ni)) készülnek porkohászattal, így kétfázisú kompozit anyaggá válik.
A kemény fázis, a volfrámkarbid (WC) általában a teljes térfogat 70–97%-át teszi ki, rendkívül nagy keménységet, kopásállóságot és termikus stabilitást biztosítva. A kötőanyag fázis, a kobalt (Co) általában a teljes térfogat 3–30%-át teszi ki. A szinterezés során megolvasztja és bekapszulázza a volfrámkarbid részecskéket, kötőanyagként működik, és jelentősen javítja az anyag szívósságát és ütésállóságát. A kobalt-alapú kötőanyagok javítják a szilárdságot, míg a nikkel-alapú kötőanyagok jobb korrózióállóságot biztosítanak. Az általános alkalmazásokban általában 6–12% kobalttartalmú minőségeket használnak.
A cementált karbid gömbök tipikus mikroszerkezete két{0}}fázisú kompozit szerkezet. A szinterezés során az olvadt kötőanyag fázis folyékony fázist képez, amely egy oldó-visszacsapódási mechanizmus révén a volfrám-karbid szemcséket szorosan egymáshoz köti. A végső megszilárdulás után a kötőanyag fázis bekapszulázza és szilárdan megköti a volfrám-karbid szemcséket egy folytonos vékony filmben, a szemcséket elsősorban ez a kötőanyag köti össze.
Az összetétel aránya közvetlenül befolyásolja a cementált keményfém golyók teljesítményét. A kötőanyag alacsonyabb kobalttartalma nagyobb keménységet és kopásállóságot, de kisebb szívósságot eredményez; a nagyobb kötőanyag-tartalom jobb szívósságot, de ennek megfelelően alacsonyabb keménységet és kopásállóságot eredményez. Ezért a kötőanyag arányának beállításával a cementált keményfém golyók teljesítménye testreszabható a különböző alkalmazásokhoz. A keménység, a szívósság és a korrózióállóság szabályozható a kötőanyag-tartalom vagy az adalékanyagok beállításával a különféle alkalmazási követelményeknek megfelelően.
Az egyes tulajdonságok optimalizálása érdekében kis mennyiségű adalékanyagot, például titán-karbidot (TiC), tantál-karbidot (TaC) vagy nióbium-karbidot (NbC) adnak hozzá, hogy javítsák az anyag magas hőmérsékleti keménységét- vagy oxidációval szembeni ellenállását.
